Elkezdődött hát a nagy utazás. Az ágyon ülök éppen az isztambuli szobámban. Az ideút kalandosra sikerült, végül nem is ott szálltam meg, ahol terveztem.
Este 8-kor indultam Budapestről, helyi idő szerint, egy óra időeltolódással 23:20-ra értem Isztambulba. Hatalmas repülőtér ez az Atatürk, megdöbbentő volt látni a méreteit. A leszállás előtt közel fél órán át mentünk körbe-körbe. Az ablakon kinézve úgy láttam, hogy nagyon lassan süllyedünk, sorbaállunk a landoláshoz. Úgy nézett ki, mint a zöldségesnél a kassza előtt. Hosszú spirálban várakoztak a repülők, kicsivel egymás után. A pocakjában mind több száz embert és a motyóját cipeli, akik már nagyon utaznának tovább. Igen, tovább, a repülőtér népét elnézve ez inkább elosztó-, mint célállomás. Millióféle ember, ezernyi náció. Isztambul szusszant egy nagyot, kifújja a levegőt és amikor újra lélegzetet vesz, a világ minden tájáról húzza magához az utazókat.
Hatalmas terület, futni szerencsére nem kellett, még volt 35 percem, hogy elérjem az utolsó metrót. A metró a reptér bejáratánál indul, 25 perc alatt értem ki. Innen valamivel több mint fél órát utaztam az 1-es vonal végállomásáig. Yenikapi station. Ahogy itt kiléptem az utcára, elindítottam az egyik telefont, de közel fél óra volt, mire megtalálta a GPS jelet. Bár internetem itt nincs, térképpel el vagyok látva. A Nokia Here alkalmazásban ingyenesen letöltöttem egész Törökországot és Indiát. Jel nélkül persze nehéz, főleg, mivel utcatáblákat se nagyon találtam hirtelen. Ráadásul a hostel nem konkrét címet adott meg, hanem egy hat utca által körülhatárolt tömböt.
Elindultam valamerre, amerre éreztem. Soha nem jártam még itt, így hát a belső iránytűmben bíztam. Keskeny utcák, amik fölé a sötét éjszakában végtelen magasnak tűnő házak borulnak. Közvilágítás itt nincs, az éjszakába dübörgő és füstölő utcai étkezdék fénye és energiája éltet mindent. Papucsos helyiek, szandálos turisták, hangos zene, éttermek, dudáló autók, taxik hegyei. Ázsiai forgatag. Jöttem-jöttem, amerre gondoltam. Hogy hol vagyok, azt pontosan még nem tudtam. A belső megérzést követtem, a kereszteződésekben mindig arra fordultam, amerre a keleti irányt éreztem. A hostel a keleti parthoz közel van, az Ayasofia melletti utcában.
Picit azért ijesztő volt. Nem is ez a jó szó, talán inkább egy nagyon intenzív érzés. Azt éreztem, hogy mennem kell, egy pillanatra sem szabad megállni. Itt vagyok valahol, az isztambuli sikátorokban éjjel egykor. A hátamon minden vagyonom, a táskában laptop, okoseszközök, minden, ami a könyvíráshoz szükséges. Modern zarándokút ez, vándordiák lettem, aki a szelek szárnyán járja be a világot.
Ahogy kikeveredtem a sodró forgatag áramlásából, elkezdtem biztonságban érezni magam. Persze az angyalok, égi védelmezők folyamatosan velem vannak, minden rendben van.
Amikor már hosszabb ideje keveregtem az Ayasofia környékén és az ötödik megkérdezett járókelő sem tudta, hogy hol van ez a hely, felhívtam a foglalásban kapott számot. Egy álmos hang vette fel, aki nem tudott rólam. Ráadásul nemrég kezdett itt, nem tudta elmagyarázni, hogy hogyan jutok el oda. A belső megérzésemre hallgattam, elindultam valamerre és az ötödik keresztutca után láttam, hogy ott áll az ajtó előtt Mohamed, akivel telefonálok.
A recepción ülve derült ki, hogy két épületük van, egymástól kb másfél kilométerre, ezért nem adtak meg pontos címet. Amelyiken a telefon csöng és ahol ülök éppen, nem az, ahova a foglalásom szól. Hatágyas szobába foglaltam 6 euróért. Választanom kellett, hogy újra elindulok az éjszakába, vagy 19 euróért itt maradok. Nem sok kedvem volt már újra elindulni, hajnali fél 3-kor. Kértem hát az itteni szobát. Így fel tudom tölteni az eszközeimet, van normális fürdő és nyugodtan tudok aludni.
De elég a szóból, nem is mecsetelem tovább a helyzetet, pakolok és körülnézek a környéken. Kék mecset, Ayasofia, Topkapi palota, Grand Bazaar. Négy szabad órám van, utána indulok is vissza a repülőtérre. Este 8-kor szállok fel Delhi felé, ottani idő szerint reggel 4:35-re érek oda.
A Delhiben élő felolvasónk jön értem a repülőtérre. Innen sietünk majd a belváros felé, mert keződnek a felolvasások. Most én nem tolmácsolok, de a TV másik oldaláról integetni fogok.
Most pedig megyek és felfedezem a kölyökkoromban olvasott középkori magyar mondákban szereplő törökök bizánci történeteinek helyszínét. Csókollak benneteket hát Konstantinápolyból.
Szeretettel,
Lukács Zoltán Gábor
Sorslevelek
